Számtalan, az egyén fejlődéséről szóló tudományos munka, többek között a következőben egyetért : az ember a fizikai és értelmi csúcspontját a negyvenes és hatvanas évek közötti időszakban éri el. A férfiak ekkor felnőtt gyermekek apjai, gazdag munka- és élettapasztalatot tudnak maguk mögött. A nők anyák, akik most már nem csak a háztartásvezetésre éreznek szükséget, és általában az élettapasztalatuk semmivel sem szegényebb a férjükénél. Mondhatnánk – gazdag és beteljesült egésze egy életszakasznak.

De mi történik ezután? Mind gyakrabban hatalmukba kerítik az embert az ősz hajszálak és ráncok kivül, váratlan, nehezen körülírható kellemetlenség érzete belül. Benne újra, mint a fiatalság legviharosabb napjaiban, veszélyes, szinte eretneki gondolatok merülnek föl. Hirtelenül megváltozik az élet szemléleti szöge: az ember ekkor valóban feltesz magának egy kérdést – mennyi maradt még hátra?

Az elhagyatottság, sőt haszontalanság érzete az élet harmadik korszakában termékeny talajt képez a legkülönfélébb gondolatok burjángzásához. Nem ritka az eset, amikor az egyének ebben a korban, képtelenek elbírni az élet új kihívásával, oly mértékben elcsügeddnek, hogy lelki betegekké válnak.

Az öregedés útja, általában minden természetes átalakulás amely az embert élete folyamán érinti, a legkülönbözőbb módon tükröződhet az ő különben is igen érzékeny lelki alkatán.

Az élet különböző utait járva, az emberek közötti legkülönbözőbb és legbizarrabb félreértések sajátos „áldozatai” ide kerültek végül, a törökbecsei otthon gerontológiai osztályára. Egyesek nemrég, mások néhány évtizeddel ezelőtt. Az Aggokháza lakói. Számuk összesen 55-öt tesz ki.

Pszichiátria